A legősibb harcmodor
A gyalogosok olyan katonák, akik speciálisan képzettek a gyalogos harcra, és képesek az ellenséggel szemtől-szemben harcolni. A gerincét a gyalogos egységek alkotják. Egységben harcolni fizikailag megerőltetőbb, mint egyénileg ezért nagyobb súlyt helyeznek a fegyelemre, erőnlétre és az agressziós hajlamra.
A gyalogos katonák könnyen manővereznek a terepen, és hozzáférnek ellenséges járművekhez. Kézi fegyvereik, az esetleges kisegítő tűzerő hiányában ideiglenesen biztosítja számukra a tüzérséget.
A gyalogságot a küzdelmekben, a szárazföldi csaták királynőjeként emlegetik. A csaták zűrzavarában, és terrorjában ezeknek a katonáknak le kellett győzniük az ellenséget, öldöklő, és brutális kézitusákban. Ők tartoztak ahhoz a fegyvernemhez, akik a legközelebb kerültek az ellenséghez a harcok folyamán. Ezért a Gyalogsági Rohamjelvény szimbóluma a K98-as puska lett egy Mauser bajonettel, amely a háború összes nehézségeire utal ezekkel a jelképekkel.
A német hadsereg, amely harcolt az I. világháborúban valójában nem egyetlen egységes hadsereg volt. Több nagy hercegség (Hessen, Baden, stb.) részeként, saját alakulataiban harcolt a birodalomban. Németország újraegyesítése után 1871. januárjától porosz katonaként, de saját stílusú egyenruhában és jelvényeikkel indultak a csatatérre. Négy német királyság létezett a napóleoni korszak óta , de - Bajorország, Poroszország, Szászország és Württenberg - voltak azok akik az I. Világháború végéig megtartották saját hadseregüket. Békeidőben a főparancsnok maga a király volt. A négy hadsereg közül a porosz volt a legnagyobb. A német birodalom megalakulása után a porosz hadsereg képezte a magját a Német Birodalomnak (Deutsches Reichsheer). Az I. világháborúban, azon belül is 1914-ben 50 aktív és 48 tartalék hadosztályuk volt a németeknek, és a császár volt a fővezérük. 1918-ig 251 hadosztály hoztak létre.
Az I. világháborút követően a Birodalom összeomlott és a legtöbb német hadsereg leszerelt vagy egyszerűen csak feloszlott. Sok katona sodródott bele a kis félkatonai szervezetekbe, közismert nevükön Freikorps alakulatokba. Általában 100 főnél kevesebben voltak és céljuk a környékük vagy városuk védelme volt.
1919. március 6-án a hadsereg egy úgynevezett Ideiglenes Német Védelmi Erővé alakult (Vorläufige Reichswehr), mintegy 400 ezer embert foglalva magába, sokuk a Freikorps alakulatokból csapódott hozzájuk. 1919. szeptember 30-án egy Átmeneti Hadsereg jött létre (Übergangsheer) a Védelmi Erőkből és a Freikorps alakulatokból. Végül 100 ezer fővel 1921. január 1-én megalakult a Weimar-i Köztársaság (Reichswehr) hadserege, amely két gyalogos hadosztályból és három lovas hadosztályból állt.
A Versailles-i szerződés értelmében a Reichswehr mindössze 100 ezer fős katonai erőt tarthatott, amely együttesen lehetett meg a hadsereg és haditengerészeti létszámmal együtt. 1932-től a náci párt hatalomra kerülésével a szerződést felrúgták. 1935-től elkezdődött a hadsereg újjáépítése. 1939-45 között kb. 16-18 millió német katona szolgált a német hadseregben, beleértve a Wehrmacht, Luftwaffe, és a Kriegsmarine haderejét is. A háború végére több mint 3 millió német katona meghalt, több mint 4 millió megsebesült. A német hadsereget 1946. augusztus 20-án feloszlatták.
Gyalogsági Rohamjelvény
Az ezüst fokozatú Gyalogsági Rohamjelvényt Walther von Brauchitsch tábornok tervei alapján 1939. december 20-án bevezették a nem motorizált gyalogsági egységek részére, akik részt vettek 3 különböző napon 3 győztes támadásban vagy sikeresen védték meg állásaikat vagy megsebesültek ezekben az összecsapásokban.
Megjegyzés: az ezüst fokozatú Gyalogsági Rohamjelvény adományozását nem terjesztették ki a motorizált gyalogsági egységekre, ezért von Brauchitsch tábornok kezdeményezésére 1940.június 1-én bemutatták a bronz változatot ugyanazon követelményrendszerrel, mint az ezüst fokozat esetében.
Részlet Sascha Weber: A Gyalogsági Rohamjelvény című könyvéből:
A Lengyelország elleni támadást követően (1939. Szeptember 1.), amikor is a Wehrmacht megsemmisítette a lengyel hadsereget, szükségessé vált, hogy tiszteletben tartsák a német katonák érdemeit. A rendelkezésre álló érmék közül erre a célra a Vaskeresztet (újra alapítva 1939. Szeptember 1.), valamint a Háborús Érdemkeresztet (1939.Október 18.) lehetett volna adományozni. Azonban mindkét jelvényt, csak rendkívüli bátorságért az ellenséggel szemben (Vaskereszt), illetve a katonai érdemekért (Háborús Érdemkereszt) lett volna adományozható. Megtisztelve a német gyalogos katonákat a mindennapi nehézségek leküzdéséért, mint például a közelharc, gyalogsági rohamok, veszélyes felderítés, stb., ennek okán von Brauchitsch tábornok megalapított egy újfajta jelvényt, a Gyalogsági Rohamjelvényt.
A berlini C.E. Juncker cég kapott megbízást a tervezési munkálatokra. Tizenhárom tervet nyújtottak be a Legfelsőbb Katonai Vezetésnek, amelyek közül a k98-as puska (rajta a bajonettel) tölgyfalombban, tetején a sassal, (ami karmai között fogja a horogkeresztet) fogadták el.
Elrendelték, hogy a C.E Juncker vállalat készítsen mintákat. Ezeket a mintákat Juncker ezüstözött cink fémlemezből készítette el. Miután Generaloberst von Brauchitsch elfogadta az új jelvény típusát, 1939. december 20-án megalapította a Gyalogsági Rohamjelvényt, és elkezdődött a sorozatgyártás.
1940. január 1-től minden tiszt, altiszt és katona, aki nem motorizált Gyalogsági hadosztályban harcolt, illetve nem hegyivadász alakulatokban harcoltak, azok megkaphatták a Gyalogsági Rohamjelvényt. Az adományozás feltétele volt részvétel három különböző harci napon történő élvonalbeli támadásban, amelyben betörtek az ellenség első soraiba vagy erőteljes felderítő küldetések vagy közelharcban vettek részt. Az adományozást az ezred parancsnoka hagyhatta jóvá. A következő adományozások 1940. május 28.-án a Belgium elleni hadjárat során és a belga hadsereg kapitulációját követően kerültek sorra.
Ahogy a háború előrehaladt, és a harcok egyre súlyosabbak lettek, világossá vált, hogy a Gyalogsági Rohamjelvényt ki kell bővíteni egy másik (bronz) változattal. Ezért felvilágosító céllal az újságokban cikkeket tettek közzé.
Ennek az új verziónak ugyanolyan feltételrendszere volt, mint az ezüst változatnak, csak a gyalogsági motorizált egységek - és hegyivadász ezredek részére készült, beleértve a tank megsemmisítő egységeket, géppuskás egységeket, stb. A bronz változat adományozása 1940. június 1-én kezdődött el.
Köztudott, hogy Gyalogsági Rohamjelvényeket kaptak Luftwaffe, és Haditengerészeti szárazföldi harcoló egységek is. Itt más pontrendszer alapján működött a díjazás. Az adományozott Luftwaffe és a Kriegsmarine egységeknek csak különleges esetekben volt lehetséges az adományozás, ha ezek az egységek részeit képezték a Hermann Göring Páncélgránátos Hadosztálynak - de csak addig volt érvényes a Gyalogsági Rohamjelvény adományozása, amíg a
Luftwaffe Földharc Jelvény (Ground Assault Badge) adományozása el nem kezdődött.
Mivel a harcoló egységek között rendszeresen rendőri erők is részt vettek, (ilyen volt Leningrád körzete és a partizánok elleni összecsapások), így szükségessé vált bővíteni a szabályozást. Így november 12-én az OKH kiterjesztette a rendőri egységek részére is a Gyalogsági Rohamjelvényt.
A teljes összeg a közbeszerzésekről és az odaítélt darabok mennyiségéről a háború végéig nem ismert, de becslések szerint igen magasak lehettek, talán milliós darabszámokban mérhetőek. Vannak arról is bizonyított adatok, hogy visszamenőleges adományozások is voltak néhány hadifogolytáborban pár hónappal a háború után, de ezeket már csak többnyire az odaítélési dokumentumokkal díjazták, és maga a jelvényt már nem került ezekben az esetekben adományozásra.
Anyagok, és gyártók
A gyártók a háborús nyersanyagokat különböző módszerek alkalmazásával használták fel, mint például a sajtolás. Azonban néhány gyártó olcsóbb nyersanyagokat használt a termelési költségek csökkentése miatt.
A korai háborús években (1940-1941 között), a legtöbb jelvény üreges, préselt úgy nevezett Buntmetall (réz, bronz, stb.), vagy más, értékesebb anyagokból készültek. 1941-től 1944-ig a legtöbb jelvény masszív vagy félig üreges préselt nem mágnesezhető, nem vasból, hanem nehézfémekből készültek, ezért ezekből több jelvény van, mint az üreges jelvényekből. A háború kezdetétől az alapanyag korlátozások miatt 1942-1945 között a jelvények többsége cink ötvözetből készült. A közkedvelt anyag a cink, amely kékes-fehér, fényes és a nem mágnesezhető fém, amelyet nem egy könnyen oxidálja a levegő. A felhasznált anyagokhoz még ide tartozik a cink-karbonát és a cink-oxid is. Ezek egy réteg védőbevonatot alkotnak, és védik a fémet alatta. A háborús évek vége felé a háborús gyártók közül sokan használták az úgynevezett Kriegsmetall (hadifémet), amelyek inkább kisebb, és könnyebb anyagok voltak.
A gyártás során kigördült a fémlemez a futószalagról és sajtolásos technológiával kivágták a jelvénytestet a lemezből. Buntmetall - ötvözeteket csak nagyon kevés gyártó használt. Az olcsóbb és egyszerűbb kezelésű cink volt a leggyakrabban használt anyag a háború közép és késői időszakában. Szórványosan néhány gyártó alkalmazta az úgynevezett Cupal (réz bevonatú alumínium lemezt) a jelvények gyártása során.
Mivel a legtöbb gyártó készített Gyalogsági Rohamjelvényt mindkét változatban, ezüstben és bronzban is, így ezek nagyobb része teljesen azonos. Az összes mérési adatot és a súly táblázatot csak útmutatónak kell tekinteni, mivel még az egyes gyártókon belül is lehetnek kisebb eltérések például a felületi kopások miatt.
